1. szám

Hibaüzenet

User warning: The following module is missing from the file system: localized. In order to fix this, put the module back in its original location. For more information, see the documentation page. in _drupal_trigger_error_with_delayed_logging() (line 1128 of /home/pbozsok/public_html/includes/bootstrap.inc).

Önkormányzati hírek

Vidám hangulatban, jó kedvvel búcsúztatta az óévet az a 250 vendég, aki a Faluházban töltötte szilveszter éjszakáját. Talán csak azt a fogadalmat volt érdemes tenniük, hogy idén is ugyanott mulatnak az év utolsó éjjelén.
Január 1-jén az önkormányzat által foglalkoztatott 5 főnek megszűnt a szerződése a Munkaügyi Kirendeltség utasítása alapján. Február 1-től további 4 ember fejezi be a tevékenységét a közfoglalkoztatás keretei között. Március 1-jétől viszont 6 közmunkással köthet szerződést újra az önkormányzat. Ők az állomás épületének és környékének rendbetételén tudnak dolgozni legfőképpen. Egy hónapon át viszont csak egy főállású alkalmazott marad. Ezért keresünk olyan munkavállalót, aki minimum B kategóriájú jogosítvánnyal rendelkezik, munkájában igényes, kreatív, és szívesen vállal sokrétű feladatot. Január 30-ig írásban vagy személyesen jelentkezhet, de végzettségeiről szóló igazolásait be kell mutatnia. Bérezése a hatályos rendelkezések szerint történik.
Komoly változások léptek életbe január elsejétől a szociális ellátásban is. Megszűnik az ápolási díj, a méltányossági közgyógyellátás és a lakásfenntartási támogatás is. Az eddigi gyakorlat szerint, aki igazolni tudta rászorultságát, igényének bejelentése nyomán szinte automatikusan megkapta a támogatást, igaz nem pénzben, hanem rezsiköltségéhez való hozzájárulásként. Sajnos az e célra nyújtott eddigi állami pénzösszeg kevesebb, mint negyedére csökken és nagyon komoly feltételekhez kötik, így csak különösen indokolt esetben lehet odaítélni a támogatást.
Bár az idei téli szezonban még csak nagyon kevés hó esett, adott munkát mindannyiunknak. A Tavasz utcában a hóeltakarítást Krebsz Pálnak köszönjük, a falu többi részében történő kotrásért pedig a Palotabozsoki Zrt.-nek vagyunk hálásak. Azoknak az önkénteseknek is köszönettel tartozunk, akik a lakatlan házak vagy idősek lakta ingatlanok előtt, esetleg közterületeken lapátolták el a havat.
Itt szeretnénk köszönetet mondani a Mikulás csomagok megvásárlásáért a Gráf Trans-nak, az SH-BAU-nak és Feledi Rolandnak, akik önzetlenül felajánlották az ajándékok költségét.
Örömmel tájékoztatjuk mi is Önöket, hogy csütörtökönként16.00-tól a mozgó húsbolt az „Imi-féle” üzlet előtt árulja termékeit, akitől Önök igényeik szerint vásárolhatnak húsárut.
Végül az alábbi néhány sorral szeretnék mindenkinek olyan évet kívánni, amilyenre vágyik!

„Bort, búzát, békességet,
Sötétségben fényességet!
Új esztendő újat hozzon,
Régi jótól meg ne fosszon.
Ki barát volt, az maradjon,
Ki elindult, az haladjon!”

(Friedrichné Fazekas Mária alpolgármester)


Az elmúlt év anyakönyvi adatai

Lakosság száma:922 fő, ebből 456 férfi és 466 nő.

Meghaltak:
Bíró Lázár, Hogemann Józsefné sz.: Frank Éva, Kerner Ferencné sz.: Krutki Mária, Domokos Jánosné sz.: Antal Anna, Jordán Ignácné sz.: Péter Éva, Csernik Gáspárné sz.: Antal Bernadette, Csibi Antalné sz.: Keresztes Regina, Petrovics József, Ruppert Antal, Heilmann Józsefné sz.: Ritzl Katalin, Fazekas Menyhért, Gunyits Mátyás, Nagy Albertné sz.: Nagy Irén, Pitrik Dénes, Bíró József.

Születtek:
Szebényi Lóránt
Poór Villő

Házasságot kötöttek:
Hellebrandt Tímea és Szabó István
Váci Tünde és Klász Péter
Hornung Emese és Trapp József
Dr. Farkas Adrienn és Martini Márton
Heffner Ildikó és Hellebrand János

Dr. Kovács Antal: Hihetetlen nyaralásom 1945-ben

/ Az augusztusban megkezdett írás folytatása/

Nekem akkor úgy tűnt, hogy Palotabozsokot a háború alig érintette. A hadak átvonulásának megpróbáltatásai után, a velünk kiegészült kicsi falu hozzálátott, hogy talpra álljon: azok lehettek a hagyományaik szerint megélt, utolsó boldog hónapjai! Romos házat, alkalmi katonasírokat, hadigépek roncsait, idegen katonákat nem láttuk sehol. Amikor mi odaérkeztünk, a falu még látszólag a „ferencjózsefi” idők derűjét és biztonságát árasztotta, őrizte a Németországból hozott ősi szokásait, nyelvét és élte a békeidőkben megszokott életét.
/ Csak később tudtam meg, hogy a demagóg Volksbund agitátoroknak, majd a Vörös Hadsereg atrocitásainak, a malenkij robotnak itt is voltak áldozatai, nem is kevesen: a Szovjetunióba hurcolt magyarországi németek között és a Németország nyugati és szovjet zónáiba történt kitelepítettek között is, Palotabozsok 489 személlyel volt érintve. Az 1938-as összeírások szerint Palotabozsokon 1845 fő lakott, 53 magyar, 1792 német. 1945-ben 1323 lakosa volt a községnek, 455 magyar, 868 német./

Nagyon vallásosak voltak. Szombaton, az amúgy hétköznap is gondosan rendben tartott portákon, udvarokon és az utcákon, mindenki szorgoskodott, takarított, kimeszelték az ólakat, az udvaron a kemencét és kifoltozták a kerítések hibáit, kopásait festegették. Este megfürösztötték a gyerekeket, majd ágyba dugva őket, a felnőttek is megfürödtek, s másnap gyönyörű népviseletükben jelentek meg a templomban, amely mindig zsúfolt volt. A vasárnapi szentmisén a pap németül prédikált, de a kedvünkért magyarul beszélt hozzánk, és gyönyörűen szólt a sváb leányok-asszonyok kórusa. A mise végén nem oszlott széjjel a falu népe. Kis csoportokban beszélgettek a templom előtt, örvendeztek egymásnak, s a pap is kijött közéjük. Ha nyáron elkészültek az aratással, igazi sváb bállal ünnepeltek abban a tágas bálteremben, amely éppen az engem vendégül látó család házával szemközt állt az utca sarkán. Mi gyerekek ott szaladgáltunk a bálterem szélein, élveztük a rézfúvós zenét és a fölfordulást, ami a sváboknál csak ilyenkor volt megengedve.

Az engem választó Heilmann család – az édesanya, az anyai nagyszülők és egy velem egyidős, vagy talán egy évvel idősebb fiú, Jóska – szeretettel vittek haza az orgonabokrokkal szegélyezett temetőbe vezető utca sarkán álló, csinos, verandás házukba. Emlékezetemben két leányka is megjelenik, nálunk kisebbek, akik talán a szomszédból, vagy a Heilmann rokonságból jártak át hozzánk, játszani.

Palotabozsoki nyaralásom alatt Jóska a testőröm és tanítóm volt, egy személyben. A család meghatározó tagjai voltak a nagymama, az Altmuti, s az idős bácsi, akit csak Tata, vagy Altfáti néven szólítottak. A fiatal, vékony, gyermekét szigorral nevelő, hozzám mindig kedves mosolyú édesanya egyedül vezette a gazdaságot. Férje a háború végén lett SS-katona, s minden nap várták hazajövetelét. Emlékszem egy béresre is, aki minden nap megjelent a háznál és részt vett a gazdasági munkákban. Jómódú gazdák voltak, mert az istállóban két tehénre és két ökörre emlékszem, de lovakra nem. Sertéseket, birkákat is tartottak. A legtöbb ház udvarán magas, oszlopos galambdúc is volt, sok-sok galambbal. A tyúkok, kacsák, nyulak és libák serege minden sváb udvarban természetes volt. Nagy rend, tisztaság volt mind a házban, mind a gazdaságban. Mi gyerekek a kötelező arc, nyak, láb és fenékmosás után, a tyúkokkal feküdtünk. Korán keltek: emlékszem, reggel 6-kor a falu harangja ébresztett engem, de akkor Jóska már régen kint serénykedett az istállóban. Majd a falu gulyása a teheneket cifra kürtöléssel gyűjtötte össze, aztán őt követte később a kondás, aki egy rekedtes, szaggatott tülökszóval jelezte a portáknak: ideje a disznókat a kondához csapni! Bámulatos volt, ahogy ezek az állatok a kürt és a duda hangjára reagáltak, s ahogy este maguktól hazataláltak.

A férfiak egyszerűen, de nagyon praktikusan öltöztek. A felnőttek és a munkát már 5-6 éves korukban megismerő gyerekek, munkaruha gyanánt, hosszú, zöld színű, lenvászon kötényt viseltek. Bámulatos volt, ahogy magukat mindennel ellátták. A kendert, lent és gyapjút maguk állították elő, a ruhát, cipőt kalapot itt a faluban gyártották le a kiváló sváb szakemberek, de minden háznál volt rokka és szövőszék is. Láthattam ezeket működés közben: az Altmuti minden este leült a lábbal hajtott rokka mellé, nyálazva-sodorva a vég nélküli fonalat, vagy a szövőgéppel küzdött, horgolt, hímezte a csodálatos sváb mintákat a kendőkre, főkötőkre, kötényekre. Kötötte és varrta a pacskerokat (puha bőrtalppal megerősített, kötött gyapjúharisnya), meleg rékliket, szvettereket, minden korosztálynak. Az Altfáti, életkora úgy 60 és 70 év között lehetett, dús, ősz, göndör hajú, piros arcú bácsi volt, aki a ház körül egész nap csinált valamit, nagy nyugalommal. A családban megkülönböztetett tisztelet övezte. Jóska, s aztán vele én is, mindig lestük, figyeltük, mit csinál? Gyakran kijárt a szőlőbe, s nála volt a pincekulcs. Leginkább arra emlékezem, ahogy pihenés gyanánt, kint a hosszú verandán, öreg kezeivel kukoricát morzsol. Vagy aratás idején, ahogy számomra csodálatos ügyességgel, a kaszákat, sarlókat kalapálja, élesíti. De minden szerszámra, mezőgazdasági gépre és munkaeszközre – ásóra, kapára, lapátra, szecskavágóra, kocsira és szekérre – ő viselt gondot. Ezek mindig tiszták és kiváló állapotúak voltak, szép rendben sorakoztak a szérűben, csűrben. Volt ott egy kis munkapadja is, rajta egy satu, a falon szegekre akasztott kéziszerszámok és egy kézi kukoricadaráló. Ha más munkája nem akadt, régi, görbe szögeket egyengetett, diót pucolt, a kerítéseket javítgatta, vagy a görénynek, nyestnek az ólak alá csapdákat állított. A kis dakszlijuk remek patkányfogó volt, s vele szemben a rókáknak sem volt esélye.

A faluban kovácsműhely is volt, amelyet zseniális kovácsmester vezetett, két inassal. Minden szerszámot legyártott, bármilyen gépet kijavított, de még az akkoriban faluhelyen ritkán látott, de gyakorta lerobbanó gépkocsikba is ő lehelt lelket. Káprázatos volt a hatalmas fújtatója s a szikraeső, amit az izzó fém adott, amikor megformázta azt. Számomra a falusi élet hangulatához, az állatok hangjai mellett, hozzátartozik a kovácsműhely üllőjének távoli csengése is. Volt a falu végén, attól kicsit távolabb egy nagy, zömök, zúgó-zakatoló vízimalom, ahol a hatalmas vízikereket – nem tudom milyen nevű –  patak vize hajtotta. A molnár lisztes ruhája, vörös pofaszakálla, elképesztő ereje engem elbűvölt. Könnyedén tette-vette a gabonával vagy liszttel teli zsákokat, s a kedvemért egyszer leállította a malmot, s ekkor a hirtelen beállt csöndben még sokáig lehetett hallani a csöveken, vályúkon lepergő gabonaszemek surrogását, ami a malomkereket hajtó víztömeg zúgásán is áthallatszott. A magyarul is jól tudó molnár ezt a neszt a malom gépeit-kerekeit hajtó törpécskék szuszogása gyanánt magyarázta, akik rögtön elalszanak, amikor a munka szünetel. Jóska ezen csak nevetett.

A reggelink meleg, frissen fejt, szűrt tej volt, egy nagy karéj, feledhetetlen ízű, sváb barna kenyérrel. Akinek kedve tartotta, mindig volt aludttej, olyan fenséges, amilyet csak friss tejből lehet készíteni. Köcsögből ettük, s abban mindig kellemesen hűvös maradt. Vacsorára a tejfeles túróhoz héjában főtt krumplit kaptunk pirospaprikával, vagy kacsazsíros kenyeret zöldhagymával, esetleg zöldpaprikával. Az ebédek sűrű levesből álltak, benne tészta, bab, zöldségek, lencse vagy káposzta. Feledhetetlen, azóta sem érzett íz emlékezetemben a knédli fejtett babbal, vagy a mákos nudli! Húst ritkán ettünk, csak a hét végén, vagy ünnepeken. A káposztás ételeik nagyon finomak voltak. A párolt savanyú káposztához zsírban sült, krumplival és liszttel készült gombócokat kaptunk. Sárgabarack érés idején érkeztünk. A sváb gyümölcsös lepény íze is feledhetetlen! A kenyérsütésre úgy három-négy hetenként került sor, amikor a hatalmas, kerek kenyereket az udvari kemencében sütötték meg. A kenyértészta maradékából a kemencében sütött lapos pogácsa, frissen, zsírral megkenve, fölséges táplálék volt. Ma sem értem, hogyan állt el a sváb kenyér hetekig anélkül, hogy megromlott volna?

A ház utcai oldalán díszes bejárat volt, az ajtaján színes üveg ablakocskákkal, a ház maga 3 helyiségből állt. A kis virágágyással ékesített utcai frontra nézett az a szépen pingált bútorokkal berendezett tágas szoba, amit csak kivételesen használtak, s ahol most én alhattam, egymagam. Ágyam felett a falon kis feszület volt, ágyam mellett egy nagy alakú Mária kép: az égnek emelt arcú, kék lepellel borított, szomorú Szent Anya szemei könnyben úsztak, glóriával övezett szívét tőrök döfték át. A kép alatt kis csészében szentelt barka, fali gyertyatartó, kis imazsámoly. A gyertya alatti kis tálkában a megdermedt, vastag viaszréteg azt mutatta, hogy magányos éjjeli óráiban valaki hosszan imádkozik itt. A középső tágasabb helyiség egyidejűen volt konyha, ebédlő és nappali. Egyik oldalán búbos kemence, másikon nagy tűzhely (spórhájt). A búbos kemence melegítette télen a harmadik helyiséget, ahol a szülök, nagyszülők és a gyerekek aludtak. A ház udvari frontját karcsú oszlopokkal díszített hosszú folyosó szegélyezte. A ház a csűrrel, mellette az istállókkal és mögötte a nyitott oldalú, fedett szérűvel – a kocsiszínnel – folytatódott. Nagy szalma és szénakazal következett ezután. A tágas udvaron, szemben a konyhával, volt egy méretes kemence és a konyhaajtóval szemben, attól kissé távolabb egy karos pumpával működő, szivattyús kút állott, mellette vályú, az állatok itatásához. A cseréptetős házak ereszei nagy beton- vagy fakádakba gyűjtötték össze az esővizet, s az aszályos évszakban a kis zöldséges kertet azzal öntözték. Hátul az udvar végén egy körülárkolt, igen szépen igazított trágyadomb volt, közelében a klasszikus, faüléses, mindig tiszta budival. A sertés- és a baromfiólakat a trágyadombhoz közel, az udvar istállókkal szembeni oldalán helyezték el. Tartozott még az udvarhoz egy nagy kukoricagóré, a gyerekek számára mindig zárt pince, fészer és egy kisebb zöldséges kert is.

(Folytatjuk)